Miért telepítették ki az édesapját Csorvásra?
— Először is egy őszinte, szívből jövő köszönetet szeretnék mondani Csorvásnak. Mert apám valóban itt volt, és ő innen mindig a legszebb leveleket írta: a körülményekhez képest mindenki emberi módon viselkedett vele és segítette, amiben lehetett a nehéz időkben. Akkoriban voltak helyek — például Atkán, ahová a nagybátyámat telepítették ki —, ahol a helyi párt kiadta, hogy a kitelepítetteket nehogy segítsék, hanem „hagy dögöljenek meg úgy, ahogy vannak”.

— Hol volt ez idő tájt az édesanyja?
— Édesanyám két doktorátussal dolgozott a pénzügyminisztériumban és ott kikezdték, hogy egy földesúr a férje. Volt egy rendes vidéki munkatárs anyám mellett, aki azt javasolta, hogy váljanak el és ő garantálja neki az állását, ami ötünket tartott el. Apám ezután bejelentkezett Fini Béla tábornok úrhoz. Amikor megkezdődött a kitelepítés, apám jól tudta, hogy Fini az elsők között lesz a listán és soha nem aludt a lakásán, így megúszta a kitelepítést. Ekkor az anyám az összeköttetései révén szerzett neki egy állami gazdaságban egy éjjeli őri állást. Ott dolgozott, addig, amíg a rendőrök meg nem találták. Ezután hozták Csorvásra, bilincsbe verve.

— Meddig élt a településen?
— Ha jól emlékszem, 1954-ig.

— Mesélt a csorvási életéről?
— Nem nagyon, mert én a forradalomban való részvételem után 1956. december 17-én mentem ki Kanadába. Azért olyan későn, mert naiv balek voltam és azt hittem, hogy az ENSZ majd kiutasítja az oroszokat. Akkor még nem tudtam, hogy Amerika partner az oroszokkal. Budapesten vér folyt, a Szuezi-csatornán olaj...

— A család hol és hogyan élt ebben az időszakban? Hogyan alakult az ön sorsa?
— Mi Budapesten laktunk. Mivel megfigyelés alatt éltünk, nekem nem volt lehetőségem meglátogatni az apámat. 1949-ig sárospataki diák voltam, akkor vették el a tanyánkat, és mint osztályidegent kirúgtak. Akkor az Irányi utcai általános iskolába jártam, és amikor azt elvégeztem, akkor a párttitkár kiosztotta a jelentkezési lapokat és nekem nem adott. „Én nem kaptam!” — mondtam. „Magának nem is kell! Még ipari tanulónak sem fogják felvenni, a segédmunkássághoz meg nincs ilyenre szüksége!” Anyámnak egyetlen nőként mezőgazdasági doktorátusa is volt, és az ő révén kerültem le '51-ben Fertődre egy nyárra dolgozni Porpáczy Aladárhoz, a kísérleti intézet igazgatójához, aki betett a mezőgazdasági technikumba, ahol Pozsgay Imre (politikus, egyetemi tanár — a szerző) volt a DISZ-titkár. Ő akkor azt mondta, hogy „nekünk ébereknek kell lennünk, mert közöttünk lehetnek kulákcsemeték”, akkor éreztem, hogy ez hozzám szól. Áthelyeztek Vácra, ahol leérettségiztem. Pozsgayt nem akarom bántani, vele nagyon jóban vagyok, ma már nem, de akkor féltem tőle. Bár ő lett volna az első köztársasági elnök, akkor másképp rendeződött volna az ország sorsa.

— A családjuk egyesült, miután az édesapja elkerült Csorvásról?
— Nagyon sokáig nem, csak a legvégén, amikor apám feljött Budapestre. 1956 után, amikor össze kellett szedni az úgynevezett ellenséget, sajnos őt is megtalálták. Miután ebből a helyzetből kijött, kórházba került, és 1957 márciusában meghalt.

— 2001 óta töltötte be az Magyarok Világszövetsége Kanadai Országos Tanácsának elnöki tisztét. Milyen feladatot végez jelenleg?
— Jelenleg nincs feladatom, a mandátumom lejárt. Korábban 1997-től 2001-ig láttam el a Kanadai Magyar Ház elnöki tisztét, ahol Rácz Sándortól Wittner Máriáig, Orbán Viktortól id. Béres Józsefig számtalan embert hívtam meg és láttam vendégül. Bérest azért, mert elhatároztuk, hogy az '56-os forradalom után halálra ítélt Tóth Ilonának szobrot állítunk. Rendeztünk egy csendes árverést, amelyen felkértem, ő legyen a díszvendég. Többször hívtam, de mivel már idős volt, húzódozott. Az akkor 96 éves anyámat kértem meg, hogy hívja fel. Jóska bácsi azt mondta, hogy már nyolcvan felé közelít, s Kanadába utazni hosszú út. Anyám csak annyit mondott, hogy „én már 96 vagyok és most jöttem vissza Magyarországról”. Akkor eljött és nagyon jó előadást tartott. Ma a Tóth Ilona-szobor áll Budapesten, a Semmelweis Egyetemmel szemben.

— Meggyőződése, hogy az egykori miniszterelnök, Teleki Pál 1941-ben nem öngyilkos lett, hanem meggyilkolták. Mire alapozza a véleményét?
— Nyolc évig együtt dolgoztam dr. Pusztaszeri László íróval. Két világtalálkozón ezen ment a vita. Meghívtuk a '40-es évek elején működő lengyel miniszterelnök (aki jól ismerte Telekit) fiát, és arra a megállapításra jutottunk, hogy a Teleki Pál nem lehetett öngyilkos. A búcsúlevele nem az ő kézírása, és jobb kézzel a fej bal oldalát nem lehet meglőni. Meghívottként a Teleki-kutató egykori rendőrségi szóvivő, Garamvölgyi László azt mondta, hogy ha egy miniszterelnök öngyilkos lesz, akkor nem egy egyszerű rendőr helyszínel és nem kockás papírra írja fel az adatokat, hanem a rendőrfőkapitány és orvos van ott. Teleki ráadásul nagyon vallásos ember volt, és aznap este úgy búcsúzott el a legjobb barátjától, hogy holnap a cserkészavatáson találkoznak.

— A migránshelyzetről mi a véleménye?
— A vietnami menekülthullám idején a kanadai kormányra nagy nyomást gyakoroltak. Érkeztek a levelek a konzervatív képviselőknek, hogy sokat költ a kormány a menekültekre. John Clarke miniszterelnök megígérte, csak annyi menekültet hoznak be, amit az emberek támogatni tudnak. Mivel a gyermekeim már egyetemen tanultak, s a nagy házamban volt hely, mint egykori menekült szponzoráltam egy házaspárt, az anya a mi házunkban szülte meg a gyermekét, akit a harmadik nevem, a Dávid után neveztek el. Nem vagyok menekültellenes, de a mostani helyzetről el kell mondjam: vannak menekültek, akiket támogatni is kell, de ez csak kis része annak az anyagi okok miatt bevándorlók áradatának. Nekem menekültként kétszáz forint volt a zsebemben, nekik kétezer euró. Teljes mellszélességgel támogatom Orbán Viktor határozatát, hogy ne kényszerítsék Magyarországot kvótára. Ez nem Brüsszel, hanem a magyarok dolga.

— Három gyermeke és hét unokája van.
— Mindhárom gyermekem 14 éves koráig minden nyarát Magyarországon töltötte. Annak idején a vejem és a lányom is tanított angolt Magyarországon. Az unokáim is voltak már itt. Egy harmadik tehetséges szoprán énekes, nagy reménység, célom, hogy egy évet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is tanulhasson. Szeretném, ha mindannyian megtartanák a magyarságukat.

Somogyi is, zalai is
A Bogyay egy híres történelmi, nemesi család. 1525-ben kapták meg a nemesi címet. A Bogyay család zalai és somogyi.

— Sokan kérdezték tőlem Kanadában, hogy én zalai, vagy somogyi vagyok? Nos, mindkettő mert apám zalai, anyám somogyi volt. Mezőgazdasági szakemberként mindenütt első díjakat nyert Londonban, Berlinben és Rómában. Anyámmal egy mezőgazdasági kiállításon találkozott és elvette feleségül — mondta Bogyay Elemér.

Új '56-os emlékművet akarnak
— Az 1956-os Magyarok Világ Szövetsége — melynek én is tagja vagyok — mellett működött egy Igazolt ’56-osok Világ Szövetsége, amely engem is hívott tagjai sorába. Wittner Máriáék megkérdezték, mi dolgom van velük. Amikor az 50 éves évforduló előtt kijött az állami emlékmű, a „vaskefe” terve, ennek kapcsán szerveződött egy találkozó, ahol minden ’56-os szervezet részt vett, egyedül az „igazoltak” nem. Amikor a vezetőjüktől megkérdeztem, hogy miért. Annyit mondott, „mert ezt a Gyurcsány akarja, és nekünk támogatni kell!” Mintha egy ló rúgott volna meg. Az 1956-os Magyarok Világ Szövetsége tavaly egy hétpontos javaslatot tett le a kormány elé, amelyben azt kéri, hogy a „vaskefét” a 60 éves évfordulóra bontsák le. Erre még nem kapott választ.

Forrás: http://www.beol.hu/bekes/kozelet/szivbol-jovo-koszonet-csorvasnak-654461