Staféta című sorozatunkban ismert és érdekes sorsú, vagy tevékenységű embereket mutatunk be. Őket nem mi választjuk ki, hanem egymásnak adják a stafétát. Legutóbbi beszélgető társunk, dr. Sin Zoltán, Pusztai Ilonának, a Szikhát Kutyamenhely vezetőjének adta át a képzeletbeli váltóbotot.

Ilona Gerendáson született, ahogy mondani szokta, „már jó régen”. Ott nőtt fel, ott járt iskolába és a rá azóta is jellemző olthatatlan természet szeretetet, az állatok szeretetét is ott szívta magába. A felnőtt életben nem a mostani volt számára a fő irány. Szakács, konyhafőnök lett.

– Tizenöt évig voltam konyhafőnök az akkori Dózsa Tsz-ben. Gyönyörű éveket töltöttem ott, hisz nem csak a hétköznapokban főztünk, de ott volt a számtalan lakodalom, meg akkoriban még divat volt a baráti Tsz. küldöttségek meghívása, vendégül látása is. Amíg ott dolgoztam elvégeztem a közgazdasági, majd a vendéglátó ipari szakközépiskolát. Erre az időre esik, hogy férjhez mentem, de ez nem tartott sokáig. Ebből a házasságból született a fiam. A rendszerváltáskor változott velem nagyot a világ, Vége lett a konyhának. A MOL RT-hez kerültem, a Hotel Flórának lettem a szállodavezetője. Itt is szép éveket töltöttem, jó munkahely volt, de később azt is eladták. Aztán a volt párommal üzemeltettünk egy kis magán vállalkozást. 2001-ben ismerkedtem meg az állatvédő egyesület dolgaival és ekkor csatlakoztam önkéntesként. Gyerekkorom óta nagyon szerettem és szeretem a kutyákat, ez vitt oda. Akkor még nem igen volt itt semmi, csak egy nagy udvar és benne tizenkét kutya. Megdöbbentem a magányos, elhagyott kutyák láttán és akkor rögtön tudtam, hogy többet szeretnék tenni értük. A munkával nehéz volt összeegyeztetni, de kijártam a menhelyre. Előbb csak kéthetente, aztán hetente, aztán próbáltam munkaidő után is. 2010-ben adódott egy olyan pályázati lehetőség, hogy ott tudtam hagyni a munkahelyemet és jöttem ide, a kutyákhoz. Nagy boldogság volt ez nekem. Bármilyen gondom, bajom van, itt meg tudok feledkezni róla. Rengeteg szeretetet kapok a kutyusoktól és ez csodás – meséli Ilona.

Mint mondja ajándék számára, hogy itt lehet a kutyák között, ahol megtalálta az igazi helyét. Persze sok rossz dolog is történt a menhelyen, sokszor volt álmatlan éjszakája is emiatt.

– Ez nem egy olyan munkahely, ahol délután ránézek az órára és leteszem a munkát. Ezt nem lehet letenni. Éjjel is azon zakatol az agya az embernek, hogy hogyan tudná jobbá tenni a körülményeket, az ellátást. Eleinte sokszor volt, hogy nem volt elég élelem, meg más szükséges dolog. Ezzel fekszem, ezzel kelek, de persze sok-sok örömet is ad – mondja a munkájáról.

Mint talán az természetes is, Ilonának mindig van néhány kedvence a menhely kutyái közt. Ezeket sokszor haza is vitte, de ennek a család látta kárát.

– Tele volt az otthonom kutyával. Mondták, ne vigyek többet, nem kell egy házba tizenkét kutya, de sokszor úgy éreztem, nem tehetek mást. Ha például volt egy olyan beteg állat, amit itt a menhelyen nem tudtunk rendesen ellátni, természetes, hogy minden tiltás ellenére hazavittem. Egyszer karácsonykor, már nagyban készülődtünk a szent estére, mikor érkezett egy súlyosan sérült kutya. Otthagytam a főzést és rohantam vele orvostól orvosig, mert senki nem akarta azon a napon ellátni. Végül Sin Zoli szíve esett meg rajtunk. Ezt sose felejtette el nekem a család, de én úgy éreztem nem tehettem mást – magyarázza.

Mostanság mintegy 170 kutya van a menhelyen, de a körülmények sokkal jobbak, mint régen. Az állatok ellátása megoldott, bár mindig van, ami hiányzik még.

– Sajnos a felelősségtudat sok embernél hiányzik. Megveszik a gyereknek a kiskutyát, mert az olyan cuki, de arra már nem gondolnak, hogy azt a jószágot gondozni, etetni kell, foglalkozni kell vele. Aztán mikor a gyereknél is elveszti az újdonság varázsát, akkor fogják és kiteszik. Sok olyan kutya kerül hozzánk, akinek a nyakán örökre ott marad a lánc, vagy a bálamadzag nyoma. Az a csoda, hogy még ezek után is tudnak bízni az emberben és hálásak minden jóért. Többek közt ezért is van az, hogy alaposan megnézzük, kinek adunk kutyát örökbe. Nem gazdát, hanem jó, szerető gazdát keresünk nekik. Beszélgetünk a leendő gazdival, környezettanulmányt végzünk és megpróbálunk jól dönteni, hogy az állatnak ne kelljen újra szenvednie – mondja szenvedélyesen Ilona.

Főhősünk – közel a hetedik X-hez is – teljes szívvel és erővel csinálja a munkáját, de reméli,hogy az utódja, egy agilis, hozzá hasonlóan kutyaszerető munkatárs lesz, akinek, ha kell, át tudja adni vezetést a menhely élén.

Pusztai Ilona azon is sokat gondolkodott, hogy a mi stafétánkat kinek adja tovább. Végül úgy gondolta, hogy a legközelebbi epizódban Kecskeméti Krisztinával ismerkedjünk meg.