Bármennyire furcsának hangzik is ez első hallásra, a ruhaméretünk nagyon is relatív – vannak üzletek, ahol gond nélkül csusszanunk bele a 36-os farmernadrágba, de vásárolhatunk olyan helyen is, ahol elkeseredve tapasztaljuk, hogy még a 40-es farmert is csak lélegzetvisszafojtva, behúzott hassal vagyunk képesek begombolni. A ruháink címkéin álló apró számnak hajlamosak vagyunk túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen úgy érezzük, az egyes számok döntik el, hogy a társadalom szerint a vékony vagy a kövér nők csoportjába tartozunk-e?

De ki találta ki a méretezést, és hogyan fajult az egész idáig? A méretezés tulajdonképpen nem is olyan hosszú múltra, csupán az 1940-es évekre tekint vissza. „Azelőtt a méreteket a kor határozta meg, tehát a 16-os ruha nagyjából egy 16 éves gyermek testalkatának felelt meg, de persze többnyire mindenkiről külön méreteket vettek.” – magyarázza Lynn Boorady divat –és textilszakértő. Persze ezek a méretek gyakran voltak pontatlanok, ám akkoriban szinte minden nő tudott varrni, így magára igazíthatta otthon a boltban vásárolt darabot.

Aztán 1939-ben egy „Ne pazarolj!” című cikkel az élen megindult a női ruhaméretek standardizálásának diadalmenete. Az amerikai gyártók ugyanis rájöttek, hogy évente 10 millió dollárt tékozolnak el azzal, hogy nem különböztetnek meg méreteket. „Minden alanyt – legyen családanya, szűzlány, takarítónő vagy táncoslány  - 59 különböző helyen fogunk lemérni”- írja a cikk. Ekkor állt össze egy 15 ezer nő méretei alapján készített adatbázis Ruth O’Brien és Wiliam Shelton jóvoltából, és bár a projekt kétségkívül a legjobb szándékkal született meg, sajnos nem oldott meg minden problémát.



Ezzel Beth Dincuff Charlestion divattal foglalkozó professzor is egyetért: „Rengeteg hibája volt a dolognak. Nem sikerült Amerika nőinek keresztmetszetéről képet alkotni, a méretezés sokkal kisebb volt, mint amilyennek lennie kellett volna.” A méretek levételére szóló felhívásra önkéntesen lehetett jelentkezni, és mivel a részvételért pénz is járt, többynire alsóbb osztályokból származó nők vettek részt a projektben. De voltak egyéb tényezők is: a felmérésen például többnyire csak fehér nők vettek részt, továbbá a méretezésnél túlságosan is nagy figyelmet szenteltek a mellméretnek, abból kiindulva, hogy a női alak klasszikusan homokóra formájú. 

Az 1940-es évek vége felé Amerikában újra nekifutottak az ideális méretezés megalkotásának. A méreteket 8 és 38 közé pozícionálták és olyan magasságokhoz mért betűjelekkel toldották meg, mit T (tall – magas), R (regular – átlagos) és S (short – alacsony). 

De ahogy a növekvő jólét hatására a csípők és fenekek is szélesebbek lettek, megjelent a vanity sizing, azaz a hiúságunknak kedvező méretezés. Az idők során a számok egyre csökkentek és csökkentek, míg 1995-re egy teljesen új mérettáblázattal álltak elő. Míg 1958-ban egy 8-as méret körülbelül 78 centis mellbőséget, 60 centis derékbőséget és 83 centis csípőbőséget takart, 2008-ra ugyanez a szám már mindegyik testtájon 15 centiméterrel nagyobb lett. Ez azt jelenti, hogy a 2008-ban hordott 8-as méretű ruha 1958-ban körülbelül 14-es vagy 16-os méretnek felelt volna meg. De a jelenség még ennél rövidebb idő lefolyása alatt is megfigyelhető, hiszen az 1995-ben még 4-es vagy 6-os ruhadarabok 2011-re már 2-es számmal a címkéjükön kerültek az üzletek polcaira.

Manapság az üzletekben gyakran találkozhatunk eltérő számozással, ami persze csak még bonyolultabbá teszi a vásárlást. Kérdés marad azonban, hogy mi lesz a ruhaméretek jövője? Dincuff Charleston professzor szerint az új technológiák megjelenése a méretezés területén is forradalmat hozhat majd. „A 3D szkenneléssel és a digitális próbafülkékkel az emberek könnyebben találhatják meg a megfelelő méretet. És ki tudja, a 3D nyomtatás segítségével talán nem sokára mindenki kinyomtathatja magának a saját testére öntött ruhadarabokat!”